KISVÁROSI PRIDE-KALAUZ

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd Szombathely városában
Rendeznek Pride-hetet....”
(Petőfi Sándor: A XXI. század Pride-jai – részlet)

Miért Szombathelyet emlegeti a költő? Azért, mert a magyar városok közül, a maga hetvennyolcezres lélekszámával ő áll legközelebb a hetvenhatezres Galwayhoz. Örömmel hallottam, hogy Szombathely is indul a 2023-mas Európa Kulturális Fővárosa címért, remélem, nem következik be ismét a pécsi, minden ízében magyar kutyakomédia. (Bár sajnos vannak baljós előjelek, vagy csak én spilázom túl?) Így felzárkózhatna a Corrib-menti Párizshoz, aki 2020-ban kapja meg ezt a címet. A város már most lázban ég, számos tervvel készülnek, csak a borzalmas közlekedéssel is kellene addig csinálni valamit, lehetőleg nagyon gyorsan.


Annyit szeretnék már látni (a galwayi metró mellett...), hogy a Nyugat Királynője e nemes versengésben kihirdeti az első Szombathely Közösségi Pride-ot. Galway ugyanis nem Gay Pride, vagyis Meleg Büszkeség (napját, menetét, fesztiválját, akármijét) szervez. Itt komolyan veszik a fontos dolgokat, a szexuális kisebbségek egy hetes Galway Community Pride keretében ünneplik önmagukat, egymást, és az őket támogató heteroszexuális többséget, amely persze szeretettel meg van hívva az ünneplésre. Rögtön előrebocsátom, hogy ez az ünneplés nem elsősorban kamionokon vonagló transzvesztitákat jelent, bár szerencsére az is akad! A helyi vállalkozások, boltok között is sok van, amely támogatja az ügyet. A kirakatokban – például a kedvenc könyvesboltomban – már a múlt héten feltűntek a szivárványszínű zászlók:




A Pride-hoz pedig nem teszik hozzá külön, hogy ez a melegek büszkeségéről szólna, tehát a „Gay” mellett figyelembe veszik, hogy „Lesbian”, „Bisexual”, „Transgender”, „Intersex”, „Queer”, „Asexual”, és más, szexuális vonzalmuk vagy nemi hovatartozásuk szerint nem a többséghez tartozó emberek is léteznek. Ennek megfelelően az események során konstans módon az LGBT+ címkét használták, és ügyeltek pl. arra is, hogy a he és a she mellett más nemek is léteznek, vagy nem mindenki tudja e két doboz közül valamelyikben elhelyezni magát.


A hét az előző bejegyzésemben bemutatott Rocky Horror Picture Show bulival indult (még az előző pénteken). Aztán felgyorsultak az események. Zászlófelvonástól kilencvenes évek legaljasabb popzenéire való őrjöngésig, csendes gyertyagyújtástól gyerekestül-kutyástól a zöld mezőn hesszelésig minden volt a programban.


Már a felütés is erősre sikerült. Az egyetem is beszállt a buliba: hétfőn maga a NUIG elnöke, Jim Browne professzor tartott beszédet, amelyben üdvözölte a Pride-ot, és saját kezűleg húzta fel a szivárványszínű zászlót az egyetem főépülete előtt. Elmondta, hogy az egyetem üdvözli a sokszínűséget, és hogy értéknek tekintik a nemi és szexuális hovatartozás szerinti esélyegyenlőséget is, olyan munkahelyet akarnak teremteni, ahol senkinek sem kell félnie az előbújástól. (Egy rendszerkritikus kollégánk szerint mindez nem egyéb, mint pinkwashing, de én személy szerint nem értek ezzel egyet. Szeretném látni, ha a méltóságos ELTÉ-n csak fele ennyi rózsaszínmosdatás lenne.)




A zászlófelvonás után az egyetem vezetése fogadást adott, amin Dr. Chris Noone egészségpszichológus kollégánk tartott előadást az LGBT+ Staff Network felállításáról. Fel lehetett iratkozni, ha részt akarsz venni benne, hát feliratkoztam :) Chris egyik terve, hogy országos LMBT kutatásokhoz forrást szerezzen, remélem, ebben az én HBSC-s projektem is fog szerepelni.




Szerdán egy LGBT+ mentálisegészség-estet tartottak a helyi LMBT központban. Le voltam nyűgözve: a terem zsúfolásig tele volt. A program három előadásból állt. Először Chris mutatta be, hogy az egészségpszichológia mit mond a szexuális kisebbségek egészségéről, és hogy Írországban milyen eredmények vannak ezzel kapcsolatban. A középső előadást egy Dee nevű lány tartotta, aki a saját előbújásának a történetét mondta el, és hogy hogyan kért és kapott professzionális segítséget ebben. Nagyon tetszik az a törekvés (ezzel mostanában máshol is találkoztam), hogy a szakmai diskurzusba vonjuk be azokat is, akiknek segítünk. Ez az ún. client engagement (vagy serdülők kutatásában: youth engagement) segíti a klinikus és kutató szakembereket, hogy ne szakadjanak el a valóságtól, és emlékezzenek rá, hogy egy mentális betegség diagnózisa, vagy egy számítógépes adatbázis mögött is hús-vér emberek vannak. A harmadik előadó pedig Brendan O' Connell volt, az Ír Pszichológiai Társaság következő elnöke, aki, mit tesz Isten, szintén meleg :))) Brendan arról beszélt, hogy akinek segítségre van szüksége, hová fordulhat, milyen pszichoterápiás lehetőségei vannak; és arról, hogy mennyire fontos kapcsolatokat teremteni, kitörni az elszigeteltségből, és ragaszkodni ahhoz, akik vagyunk. Figyelmeztetett rá, hogy 1993-ig a homoszexualitás bűncselekmény volt Írországban, és bár azóta nagyon sokat változott a helyzet, még mindig sok LMBT+ ember él előítéletek, ellenségessség, elutasítás és bántalmazás árnyékában. Különösen a transzgender emberek vannak veszélyben. Ezért is nagyon menő, hogy a Pride „arca” – itteni szlengben: Grand Marshall – egy Cameron nevű transz srác volt. Hasonlóan a többi szervezőhöz, ő is szolgálatként fogta fel a Pride-ban való részvételét, és mint Grand Marshall nem irányított vagy parancsolgatott, hanem mindenkihez volt egy jó szava. Az külön szép volt a történetben, hogy az ikertesója és a szülei is eljöttek a Pride-ra, és a Facebookon megírták, hogy mennyire szeretik ezt a srácot, és büszkék rá.


A mentális-est végén mindenki kapott egy befőttesüveget és benne mécsest. Az égő mécsesekkel elsétáltunk a két sarokra lévő főtérre, ahol ugyancsak a szivárványszínű zászló volt felvonva, ennek a hétnek a tiszteletére. Megindító volt, hogy többen is elmondták az emlékeiket meghalt LGBT+ barátaik emlékére, vagy verset szavaltak.




A másnap a politikáról szólt. Az egyetemen egy LGBT+ politikai részvételről szóló kerekasztalt tartottak, amit Sharon, az egyik szervező, a Bi+ Ireland elnöknője moderált. Három politikus vett részt benne, a szociáldemokrata Rob (aki mellesleg a Pride főszervezője), a szocialista Felix, és a Sinn Féin-es Fintan. A kérdéseket és a vitát magát nem nagyon tudom felidézni, eléggé kellett kapkodni a fejem, hogy nagyjából követni tudjam az eseményeket, főleg mivel a hispán származású Felix és a tősgyökeres ír Fintan akcentusa nagyjából olyan volt, mintha a Mars két oldaláról jöttek volna; az angol Rob beszédét többé-kevésbé értettem.




Mindenesetre nagyon tanulságos volt, hogy az LGBT+ szerepvállalás mellett szó esett arról is, hogy az egyes pártok hogyan állnak hozzá a sok vihart kavart Nyolcadik Alkotmánymódosításhoz, amelyet 1983-ban szavaztak meg. Az Ír Köztársaságban – bizonyos ritka kivételekkel – a mai napig tilos a művi terhességmegszakítás, amihez a jogalapot ez a szöveghely biztosítja. Az úgynevezett „pro-choice” támogatók, akik a nők önrendelkezéshez való joga mellett állnak ki, követelik ennek az alkotmánymódosításnak az eltörlését. A szocialista képviselő pártja azt követeli, hogy azonnal töröljék el az alkotmánymódosítást, és minden nő számára legyen ingyenes az abortusz. A szociáldemokrata egyetértett az eltörléssel, és azt képviselte, hogy minden nő számára legyen ingyenes a fogamzásgátlás. A jobboldali párt küldöttje pedig – különvéleményének fenntartása mellett – azt mondta, hogy politikailag nem támogathatja a tilalom megszüntetését, mert a többségnek ez az akarata. Szeptember végén egy nagy menetre készül a pro-choice mozgalom, meglátjuk, mi lesz az eredménye. Az egyik hozzászóló megjegyezte, hogy a résztvevők között egy nő vagy transzgender személy sincsen; mint kiderült, őket is meghívták, de többen is az utolsó pillanatban lemondták.


És akkor jött szombaton a Pride legfontosabb része, a felvonulás :) Legalább 1500-2000 ember összegyűlt, nagyon jó hangulatú volt a menet. Büszkeség volt számomra, hogy Chris-szel mi tartottuk az egyetem molinójának a két csücskét, és így vonultunk át a városon a diákokkal együtt. Utána hesszelés egy nagy zöld mezőn, kutyástul, gyerekestül. Este pedig utcabál, a legkitűnőbb fellépőkkel és hangulatban! Itt éppen Sharon őnagysága, a DJ tündököl:




Dívák egy színpadon:




Mindenki jól mulatott. Külön tetszett az egész mulatság „kisvárosi bája” – bénázás a hangosítással, kavarodás a műsorszámokkal – de főleg, hogy az egésznek nem volt semmilyen konzumerista jellege. Persze, hogy voltak szponzorok (például a helyi pékség egy raklap fánkot küldött, a szociáldemokrata párt pedig a vélemények ütköztetése jegyében támogatta a politikai estet), de az egész nem arról a fogyasztási őrületről szólt, amiről sok nagyobb Pride. Persze, hogy mindenki az ünnepi ruhájában volt, de senki sem villogott menő cuccokkal, nem reklámoztak karibi utazásokat vagy melegesküvőhöz feltétlenül szükséges szivárványszínű ültetőkártya-szettet. 




Köszönöm a tartalmas hetet! (Nektek pedig a türelmet a hosszú poszt végigolvasásáért.) 🌈 

Megjegyzések