DUBLIN BY LAMPLIGHT
Július utolsó két hetében tartották a Galwayi Nemzetközi Kulturális Fesztivált, ami idén volt negyven éves, úgyhogy különösen nagy volt a felhajtás. Bár az őslakos kollégáim azt mondják, hogy ez sem olyan már, mint régen, agyon van hájpolva, és a minőség helyett a minél nagyobb bevételre hajtanak, azért nagyon gazdag és igényes kínálat volt mindenféle színházból, koncertből, kiállításból. Mi Gergővel és Alizzal két színházi előadásra neveztünk be, ezek közül a helyi közösségi és ifjúsági teátrum produkciójára nem térnék ki, hanem a Corn Exchange színház előadásáról, a Dublin by Lamplight-ról fogok értekezni. (Röviden.)
Írországban, hasonlóan a más angolszász befolyással rendelkező kultúrákhoz – egy írnek semmiképp se mondd, hogy angolszász, legfeljebb azt, hogy „anglo-celtic”! – nagyon ritka a társulati formában működő színház, inkább alkalmi produkcióra áll össze egy-egy csapat, amit aztán játszanak orrvérzésig. Pontosabban addig, amíg telt házzal megy. Ez Galwayben, a város méretéből fakadóan, nem szokott több lenni négy-öt esténél. Aki kíváncsi rá, hogy működik ez a rendszer, annak ajánlom Somerset Maugham kiváló regényét, a Színházat (vagy Szabó István filmjét, amit ebből a regényből írt: a Csodálatos Júliát). A Corn Exchange egy ritka kivétel, úgynevezett ensemble-színház, tehát állandó csapattal dolgozik. Ez a forma lehetővé teszi az elmélyült, fokozatos építkezést. Érezhető, hogy összeszokott team hozta létre az előadást: jól poentírozott váltások, éles riposztok, átgondolt – bár a minálunk megszokott, a Katona és az Örkény által tökélyre fejlesztett pszichológiai realizmustól nagyon különböző – játékmód és szcenika.
A darab 1904-ben játszódik. Ez forrongó időszak az ír történelemben. Még él az 1798-as és az 1803-mas forradalmak emléke, és hatályban van az az 1800-ban hozott törvény, amely az Ír Királyságot a Brit Birodalom részévé tette. Az ország még nem heverte ki teljesen a XIX: század közepén lezajlott hatalmas éhínségeket, amelyek megtizedelték a lakosságot, és írek millióit külföldre kényszerítették: az USA karakterét a mai napig meghatározza az ír örökség, gondoljunk csak JFK-ra vagy Marilyn-re... Az 1900-as évek elejére egyre erősebbé válik a nacionalizmus, aminek egy ártatlanabb formája az ír nyelv és kultúra ápolása. Mint minden romantika korabeli nemzeti mozgalomnak, az írnek is az egyik legfontosabb célja a nemzeti színház megalapítása, az ír nyelvű színjátszás megteremtése volt.
Mint minden komédiásnak, az ír színészeknek is széllel szemben kellett... trükközniük, alakoskodniuk, szponzorokat keresniük. Ha már most ásítozol a téma hallatán, ajánlom az Imposztort, Major Tamással, a Déryné, hol van?-t szintén Majorral és Törőcsik Marival, vagy Thomas Bernhard-tól a Színházcsinálót (odahaza minden nagyobb színház műsorára tűzte, én a Katonában Haumann Péterrel láttam.) A nagy, tragikus sorsú „színházcsináló”, aki megveti a nemzeti színjátszás alapjait, mindenhol ismert, és színházszerető közönségnek előadva nagyon hálás téma.
A stílus azonban egész más, mint az otthoni színházakban. A játék a narráció, a Commedia dell’Arte és a fizikai színház hagyományait ötvözi. (Ez a kritikák szerint a rendező, Annie Ryan specialitása.) Tragikomédia, a nézők röhögnek a nálunk „angol humor”-ként számon tartott beszólásokon, a karakterek jellemkomikumát felerősíti az erős akcentus és a látványos, mesteri maszk:
A cselekmény követi a „színházcsináló” és társulatának operettből ismert elemeit: az intrikus színigazgatóba szerelmes primadonna, aki aranyórával lepi meg kedvesét – ebből futja majd a koncesszióra (meg egy görbe éjszakára). A bonviván az igazgató öccse, aki bajba sodorja a színház mindenes kisasszonyát, majd megszökik egy óceánjáró hajón. A szürke egérke, aki mindig is színésznő akart volna lenni, kívülről tudja a primadonna szövegét – végül a hisztérikus nagyasszony helyett be is ugrik Emer királynő szerepébe – szintén a színházaról szóló színház elengedhetetlen karaktere, a szubrett. Végül a fiatal táncoskomikus, aki kész lenne megmenteni a fiatal hősnőt, ha az viszontszeretné. Sajnos a történet szomorú véget ér: az aranyóra árát elkótyavetyélik, a direktor urat összeverik, az öcs megszökik, a szubrettből leányanya lesz, a színház csődbe megy.
A narráló játékmód röviden és egyszerűen azt jelenti, hogy az, ami a mi pszichológiai realizmusunkban ténylegesen el van játszva, vagy a szereplők párbeszédéből kikövetkeztethető, azt itt egyes (többes) szám harmadik személyben, szépen sorban elmondják. „A kislány, mióta csak az eszét tudta, arról álmodozott, hogy színésznő lesz. Beszegődött hát a színházba öltöztetőnőnek. Varrogatja, mossa-szárítja a jelmezeket. Most éppen a királynő palástjára vet foltot” – mondja Maggie, miközben karján a palásttal bejön a színpadra. Unalmasan hangzik? Mi tagadás, kissé az is. „Az ír drámát ért bírálatok túlnyomórészt verbális, kevéssé színpadszerű jellegét kifogásolják. A verbalizmus azonban nem feltétlenül a hagyományos realizmus jele. Az anyanyelv elvesztése miatti trauma mint az »amputált végtag szindróma« (Nuala Ní Dhomhnaill) végigkíséri a huszadik századi ír irodalmat. Ezt kompenzálandó a szó, a beszéd, a nyelv sokszor inkább mágikus erejével, mint csupán kifejezési eszközként hat, máskor önmaga válik témává. A drámák gyakran a mesemondás művészetét – a legendásan gazdag ír szóbeli hagyomány egy tartományát – drámaformáló tényezőként éltetik tovább” – írja Az ír dráma száz éve című tanulmányában Bertha Csilla filológus. Ugyanakkor a karikírozott jellemek, a jellegzetes maszkok, az előadás erősen odatett fizikai része és az operettes jelleget erősítő dalok ellensúlyozzák ezt a mesélő játékstílust.
Az alakításokat nem tudom összehasonlítani a színészek korábbi munkáival, de így is kiemelném Karen Egant (Eva St John): a csontos, öregedő, modoros, elviselhetetlen primadonna, aki azonban a közönséget még mindig leveszi a lábáról. Catriona Ennis (Maggie) igazi drámai szende: azért a pillanatért imádkozott, amikor megmutathatja, mit tud, és mint pillangó a bábból, a szürke kis öltöztetőnőből hőseposzi királynővé lényegül át. Louis Lovett (Willie Hayes), a színidirektor úr pedig talán egy fiatalabb Haumannhoz hasonlítható, egy-egy pofavágással vagy vinnyogó kiszólással is fergeteges röhögést kiváltó – mégis heroikus és szánandó – színházcsináló. Igazi „Dubliners” emberek, mintha Joyce azonos című novellagyűjteményéből léptek volna ki. Eddigi tapasztalatom, hogy itt sem a díszletet, sem a világítást nem szolgálólánynak, hanem a szcenika zenével, jelmezzel és mozgással egyenrangú elemének tekintik. Noha az egész színpadi tér egy téglafal, az a maga egyszerűségében, a nagyszerűen komponált világítási effektekkel együtt képes megteremteni egy hideg, nyirkos őszesti dublini sikátornak, egy kocsmának, vagy a színésznő szalonjának hangulatát.
(A fényképek forrása: http://www.cornexchange.ie/productions/dublin-by-lamplight-2017, fényképezte: Ros Kavanagh)
Írországban, hasonlóan a más angolszász befolyással rendelkező kultúrákhoz – egy írnek semmiképp se mondd, hogy angolszász, legfeljebb azt, hogy „anglo-celtic”! – nagyon ritka a társulati formában működő színház, inkább alkalmi produkcióra áll össze egy-egy csapat, amit aztán játszanak orrvérzésig. Pontosabban addig, amíg telt házzal megy. Ez Galwayben, a város méretéből fakadóan, nem szokott több lenni négy-öt esténél. Aki kíváncsi rá, hogy működik ez a rendszer, annak ajánlom Somerset Maugham kiváló regényét, a Színházat (vagy Szabó István filmjét, amit ebből a regényből írt: a Csodálatos Júliát). A Corn Exchange egy ritka kivétel, úgynevezett ensemble-színház, tehát állandó csapattal dolgozik. Ez a forma lehetővé teszi az elmélyült, fokozatos építkezést. Érezhető, hogy összeszokott team hozta létre az előadást: jól poentírozott váltások, éles riposztok, átgondolt – bár a minálunk megszokott, a Katona és az Örkény által tökélyre fejlesztett pszichológiai realizmustól nagyon különböző – játékmód és szcenika.
A darab 1904-ben játszódik. Ez forrongó időszak az ír történelemben. Még él az 1798-as és az 1803-mas forradalmak emléke, és hatályban van az az 1800-ban hozott törvény, amely az Ír Királyságot a Brit Birodalom részévé tette. Az ország még nem heverte ki teljesen a XIX: század közepén lezajlott hatalmas éhínségeket, amelyek megtizedelték a lakosságot, és írek millióit külföldre kényszerítették: az USA karakterét a mai napig meghatározza az ír örökség, gondoljunk csak JFK-ra vagy Marilyn-re... Az 1900-as évek elejére egyre erősebbé válik a nacionalizmus, aminek egy ártatlanabb formája az ír nyelv és kultúra ápolása. Mint minden romantika korabeli nemzeti mozgalomnak, az írnek is az egyik legfontosabb célja a nemzeti színház megalapítása, az ír nyelvű színjátszás megteremtése volt.
Mint minden komédiásnak, az ír színészeknek is széllel szemben kellett... trükközniük, alakoskodniuk, szponzorokat keresniük. Ha már most ásítozol a téma hallatán, ajánlom az Imposztort, Major Tamással, a Déryné, hol van?-t szintén Majorral és Törőcsik Marival, vagy Thomas Bernhard-tól a Színházcsinálót (odahaza minden nagyobb színház műsorára tűzte, én a Katonában Haumann Péterrel láttam.) A nagy, tragikus sorsú „színházcsináló”, aki megveti a nemzeti színjátszás alapjait, mindenhol ismert, és színházszerető közönségnek előadva nagyon hálás téma.
A stílus azonban egész más, mint az otthoni színházakban. A játék a narráció, a Commedia dell’Arte és a fizikai színház hagyományait ötvözi. (Ez a kritikák szerint a rendező, Annie Ryan specialitása.) Tragikomédia, a nézők röhögnek a nálunk „angol humor”-ként számon tartott beszólásokon, a karakterek jellemkomikumát felerősíti az erős akcentus és a látványos, mesteri maszk:
A cselekmény követi a „színházcsináló” és társulatának operettből ismert elemeit: az intrikus színigazgatóba szerelmes primadonna, aki aranyórával lepi meg kedvesét – ebből futja majd a koncesszióra (meg egy görbe éjszakára). A bonviván az igazgató öccse, aki bajba sodorja a színház mindenes kisasszonyát, majd megszökik egy óceánjáró hajón. A szürke egérke, aki mindig is színésznő akart volna lenni, kívülről tudja a primadonna szövegét – végül a hisztérikus nagyasszony helyett be is ugrik Emer királynő szerepébe – szintén a színházaról szóló színház elengedhetetlen karaktere, a szubrett. Végül a fiatal táncoskomikus, aki kész lenne megmenteni a fiatal hősnőt, ha az viszontszeretné. Sajnos a történet szomorú véget ér: az aranyóra árát elkótyavetyélik, a direktor urat összeverik, az öcs megszökik, a szubrettből leányanya lesz, a színház csődbe megy.
A narráló játékmód röviden és egyszerűen azt jelenti, hogy az, ami a mi pszichológiai realizmusunkban ténylegesen el van játszva, vagy a szereplők párbeszédéből kikövetkeztethető, azt itt egyes (többes) szám harmadik személyben, szépen sorban elmondják. „A kislány, mióta csak az eszét tudta, arról álmodozott, hogy színésznő lesz. Beszegődött hát a színházba öltöztetőnőnek. Varrogatja, mossa-szárítja a jelmezeket. Most éppen a királynő palástjára vet foltot” – mondja Maggie, miközben karján a palásttal bejön a színpadra. Unalmasan hangzik? Mi tagadás, kissé az is. „Az ír drámát ért bírálatok túlnyomórészt verbális, kevéssé színpadszerű jellegét kifogásolják. A verbalizmus azonban nem feltétlenül a hagyományos realizmus jele. Az anyanyelv elvesztése miatti trauma mint az »amputált végtag szindróma« (Nuala Ní Dhomhnaill) végigkíséri a huszadik századi ír irodalmat. Ezt kompenzálandó a szó, a beszéd, a nyelv sokszor inkább mágikus erejével, mint csupán kifejezési eszközként hat, máskor önmaga válik témává. A drámák gyakran a mesemondás művészetét – a legendásan gazdag ír szóbeli hagyomány egy tartományát – drámaformáló tényezőként éltetik tovább” – írja Az ír dráma száz éve című tanulmányában Bertha Csilla filológus. Ugyanakkor a karikírozott jellemek, a jellegzetes maszkok, az előadás erősen odatett fizikai része és az operettes jelleget erősítő dalok ellensúlyozzák ezt a mesélő játékstílust.
Az alakításokat nem tudom összehasonlítani a színészek korábbi munkáival, de így is kiemelném Karen Egant (Eva St John): a csontos, öregedő, modoros, elviselhetetlen primadonna, aki azonban a közönséget még mindig leveszi a lábáról. Catriona Ennis (Maggie) igazi drámai szende: azért a pillanatért imádkozott, amikor megmutathatja, mit tud, és mint pillangó a bábból, a szürke kis öltöztetőnőből hőseposzi királynővé lényegül át. Louis Lovett (Willie Hayes), a színidirektor úr pedig talán egy fiatalabb Haumannhoz hasonlítható, egy-egy pofavágással vagy vinnyogó kiszólással is fergeteges röhögést kiváltó – mégis heroikus és szánandó – színházcsináló. Igazi „Dubliners” emberek, mintha Joyce azonos című novellagyűjteményéből léptek volna ki. Eddigi tapasztalatom, hogy itt sem a díszletet, sem a világítást nem szolgálólánynak, hanem a szcenika zenével, jelmezzel és mozgással egyenrangú elemének tekintik. Noha az egész színpadi tér egy téglafal, az a maga egyszerűségében, a nagyszerűen komponált világítási effektekkel együtt képes megteremteni egy hideg, nyirkos őszesti dublini sikátornak, egy kocsmának, vagy a színésznő szalonjának hangulatát.
(A fényképek forrása: http://www.cornexchange.ie/productions/dublin-by-lamplight-2017, fényképezte: Ros Kavanagh)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése